Egyszer volt, hol nem volt, régen, amikor még macskaköves utcákon koptatták vasalt kerekű szekereiket az emberek az erdélyi kisvárosokban, és a hosszú téli estéken csak a gázlámpák és gyertyák fénye szűrődött ki az ablakokon, volt egy apró házacska. Abban lakott egy kislány a nagymamájával, aki mézeskalácssütésből élt.
Ida volt a kislány neve, és már 8 évesen olyan ügyesen gyúrta a tésztát, sirítette, vágta formára, tette kemencébe, díszítette a mézeskalácsokat, hogy egy felnőtt is megirigyelhette volna! Főleg a téli időszakban volt sok dolguk: ekkor fogyott a legjobban a portékájuk, amelyet nem üzletben árultak, hanem kint a piactéren. Volt egy apró kis bódéjuk, ahová csak egy ember fért be: vagy Ida, vagy pedig Nagyi állt benne a pultocska mögött, a másikuk pedig a melegített téglákat hozta, hogy az árus karikára ne fagyjon. A bódéban keskeny polcokon sorakoztak a szebbnél szebb mézeskalács szívek, babák, házacskák; de Ida szeretett állatokat is formázni: lovacskát, macskát, kutyát. A szüleik kezét rángató kisgyerekekre mindig rámosolygott, és tudta már előre, melyik alkotását fogja választani az a sápadt, kis, szőke kisfiú, a dundi, göndör hajú kislány, vagy éppen az első szerelmének tükrös szívet választó legény.
Ida szerette a vásári hangulatot, a muzsikáló kút mellett üldögélve szokta megenni ebédjét: almát, diót, friss cipót, s mielőtt ismét beült volna a bódécskába, még gyorsan körbeszaladt a többi árus között. Egyik ilyen alkalommal, karácsony előtt néhány héttel a már összepakolt baromfivásáros részre tévedt. Már fordult is volna vissza, amikor fehér tollcsomóra lett figyelmes egy ottfelejtett láda mögött. Közelebb hajolt, s hát, egy csapzott, átfagyott csürkét talált. Gyorsan levette válláról a nagykendőt, bebugyolálta az elalélt jószágot, s magával vitte.
Nagyi először nem volt elragadtatva az új lakótárstól. De mikor látta, hogy unokája milyen szépen, gyöngéden és türelmesen gondozza az állatot, megtelt a szíve melegséggel. Néhány nap múlva a csürke életmagra kapott: hálásan kárált a finom falatokért, és mindenhová követte Idát. A kislány gyakran ölbe vette, mesélt neki, simogatta fényes tollait. Ahogy egyszer ott üldögélnek a csempekályha mellett, az adventi időszak megfeszített munkájának szünetében, Ida gondolt egyet, és a sütésre előkészített újabb adag tésztából ügyesen csürkéket formázott. Másnap a bódéban ezek a mézeskalácsok fogytak a legjobban: hiszen senkinek nem volt hasonló! Csodájára kezdtek járni a környékről. Még messze földről is érkeztek kereskedők egyenesen Idáékhoz, és jó áron felvásárolták a portékájukat. Ez a karácsony volt az addigi legsikeresebb: nem tudtak annyit sütni, hogy nap végére akár egyetlen mézeskalács csürke is rajtuk maradjon. Itt kapható a Székely Csürke mézeskalács? – kérdezgették egymástól a vásárlók, és egymásnak adták volna a kilincset, ha lett volna a bódén ajtó…
Ez a legjobb karácsony, nevetett Ida Nagyira. Annyi pénzt kerestünk, hogy boltot nyithatunk a főtéren, nem kell többé fagyoskodni, kemencében melegített téglákat hordozni a bódéba!
Így is lett. A Székely Csürke pedig továbbra is nagy becsben volt tartva, szabadon sétálgatott az üzlethelyiségben, mézeskalács-képmását majszoló gyerekek és gazdái nagy örömére.
Ha azóta is sétálgatna, a mi mesénk is tovább tartott volna!