Egyszer egy pisleny elindult a baromfiudvarból, hogy világot lásson. Épp hogy kikelt a tojásból, már ezen járt az esze, mert ennyire fafejű kis székely csürke volt ő. Átbukdácsolt a teméntelen sok gabonahegyen – hegyre fel, hegyre le, hegyre fel –, aztán felért a világ tetejére. Legalábbis azt hitte, mert rettentő messzeség tárult eléje. Traktorok jöttek-mentek, hordták a mindenféléket, nyüzsögtek az emberek, pakoltak, ej, mekkora sürgés-forgás volt, kicsit vissza es hőkölt a pisleny, de aztán csak összeszedte magát, s hamar belészökött az egyik remorkába, amit éppen kiürítettek. Azzal az elindult, s vele a pisleny is. Ott zötykölődött félórát, már azt hitte, sose lesz vége az útnak, s ha ez így megy tovább, az összes foga kihullana, ha lenne.
Mire ezt végiggondolta, meg es állott a traktor. A pisleny feltápászkodott, kikukucskált a remorkából. Épp egy égig érő garázskapu nyílására vártak az emberek, hogy oda béálljanak remorkástul. Én azt biza nem várom meg, pendült fel a pisleny, azzal leugrott a magasból, pihés szárnyacskáit kettéterpesztette, talpra es esett, mint a macska. Futott volna tovább, a távolban meg es pillantott egy jóforma bokrot, hogy ott majd elbújjék s kifigyelje, mi a dörgés. De ebből nem lett semmi, mert egy cinka termett ott, felkapta, s elkezdte cirógatni, hogy így meg úgy, be cuki ez a csürke, s vitte is béfelé a házba.
„Fiam, baromfinak kint a helye”, állította meg egy dörmögő hang. „De nagytata, hát a versben is úgy van, hogy ej, mi a kő, tyúkanyó, kend a szobában lakik itt bent”, cserfelt vissza a kislány, aztán csak megtorpant, s nagyapja kérges tenyerébe helyezte a pihegő kis állatot. „A farmról szökhetett meg, vigyük vissza, itt eltapossa valaki, vagy megfagy az éjjel.” Óvatosan kis dobozba rakták hát a világjárót, aki – mi tagadás – meg is könnyebbült, mikor a visszaút végén a hegyek ismerős körvonalai feltűntek.
A jó meleg neveldében aztán első dolga volt, hogy habzsolni kezdje az aranyló kukoricát. Soha ilyen jól nem esett semmi, mint ez a csodás magkavalkád. A nagy kalandban elfáradva, testvérkéivel összebújva aztán jóízűen elaludt. Csönd borult a hangárra, csak a szellőzők zúgtak, elaludtak a fényt sugárzó lámpatestek, és odakint, a sötét hegy mögött előbukkant a Hold: ő vigyázza mindenki álmát, miközben a hegy elringatja lakóit.
A hegyek védő ölelését jól ismerik, kik a lábainál élnek. Kifogják a szeleket, megszelídítik a viharokat, hűsítik a kánikulát, csendes esőket küldenek, hajnali harmatot a friss vetésre. Még a kukoricának, búzának, rozsnak is más az íze, ha hegyvidéken terem. Ha kalandozunk is szerte az országban vagy a nagyvilágban, van az az összehasonlíthatatlanul otthonos, máshol nem tapasztalható zamata az itteni gabonának, kenyérnek, pityókának – és az ezekből falatozó csirkének.
Talán az alaposság, nyugalom, ráérősség teszi. Még egy felgyorsult, cikázó ritmusú világban is a hegyvidékek lakói megőriztek valamit abból az ősi nyugalomból és ciklikusságra épülő életszervezésből, ami egykor a hagyományos társadalmak alapját képezte. A tájszerkezet jellegzetességei köszönnek vissza az itt élő közösségek karakterében. Ráérősségük nem az a fajta, amely mindent halogat, míg végül soha nem valósul meg semmi: hanem az a nyugodt, egyenletes, az energiákat a lehető legtakarékosabban kihasználó munkavégzés ez, aminek kultúrájába vagy beleszületni kell, vagy egy ilyen helyen élve előbb-utóbb megtanulni.
Az alaposság visszaköszön abban is, ahogyan a hegyvidéki emberek gonddal munkálják és őrzik meg a kevés termőföldet: itt nincsenek végtelen síkságok, ahol maguktól teremnének meg a dolgok, itt mindenért megküzdeni kell, de ez az a fajta kitartó és állhatatos küzdelem, ahogyan egyenletesen és lankadatlanul, pontos mozdulatokkal kaszálják a meredek domboldalt vagy rakják az asztagot, takarítják be a termést.
Az itt élő emberek generációról generációra őrzik, továbbadják, gyakorolják és tovább is fejlesztik a földdel és állatokkal járó munka és törődés tudását. Tudják, hogy dolgozni csak pontosan, szépen érdemes, és úgy lesz a végeredmény a legfinomabb takarmánybúza, a legzsengébb kukorica, a legzamatosabb sarjú.
Mi ezekre az értékekre építünk, és ezek a székelyföldi ízek köszönnek vissza a legízletesebb csirkehúsban is.
Ez a Székely Csürke.